Megnyitván bölcsességének száját az üdv szólt: „Boldogok a szellemben szegé- nyek, övéké a mennyek országa.” Amikor az Atya örök igazsága így megszólal, minden angyal, minden szent és aki valaha csak született, el kell némuljon. Mert angyalok és teremtmények bölcsességének összessége üres semmiség Isten bölcsessé- ge, a kimeríthetetlen előtt. Ez a bölcsesség pedig így szólt: boldogok a szegények.
…
Kétféle a szegénység. Az egyik a külső szegénység. Jó ez, és dicséretes az ember, ha saját akaratából és Urunk Jézus Krisztus iránti szeretetből, aki szegénységben járt a földön, azt magára vállalja...
Azonban nem erről kívánok beszélni, hanem arról a másik szegénységről, amelyre egyedül érvényesek a mi Urunk szavai: „Boldogok a szellemben szegények.”
Most arra kérlek benneteket, legyetek ti is ilyen szegények, hogy ezt a beszédet befogadhassátok! Bizony, az örök igazságra mondom néktek: ha nem azonosultok ezzel az igazsággal, nem lesztek képesek engem megérteni. Többen kérdezték tőlem, valójában mi is a szegénység és ki az, aki szegénynek mondható? Erre kívánok válaszolni.
Albrecht püspök szerint az az ember szegény, aki semmilyen Isten teremtményé- ben sem leli gyönyörűségét. Helyesen szólt, mi azonban a szegénységnek magasabb értelmét vizsgálva még jobban szólunk. Szegény az az ember, aki semmit sem akar, semmit sem tud és semmije sincs.
Az első, aki semmit sem akar. Sokan helytelenül értelmezve úgy vélekednek, hogy szegények azok, akik vezeklésben és külsőleges gyakorlatokban buzgólkodva pusztán a maguk önző személyébe tapadnak, s magukat mégis nagyra tartják. Isten irgalmazzon az isteni igazságról ilyen keveset tudó embereknek. Az ilyenek a külső látszat színében szentek, bensejükben azonban szamarak, mivel nem fogják fel az isteni igazság valóságos értelmét. Szerintük szegény az az ember, akinek nincs akarata, s ezt így értelmezik: sose tegyenek semmit saját akaratuk szerint, ehelyett igyekezzenek Isten akaratát betölteni. Ezeket nem érheti nagy baj, hiszen jó szándéktól vezettetve még dicséretet is érdemelnek. Tartsa meg őket Isten kegyelmében. Én azonban hitemre mondom, ezek nem valóságos szegények, s azokhoz még csak nem is hasonlók. A szegénységről, amelyről most szólni kívánok, sejtelmük sincs.
Ha mármost azt kérdezik tőlem: „milyen is az a szegény ember, aki semmit sem akar” – azoknak ilyenképpen felelek: Ameddig akad valami, amire az ember akarata irányul – irányuljon bár Isten leghőbb akaratának teljesítésére, addig az ilyen ember nem mondható sem akarattól mentesnek, sem valóságos szegénynek. Az igaz szegénységhez az ember valamennyi vele született akarattól mentes kell legyen, olyanynyira mentes, mint amilyen még világrajövetele előtt volt... Örök igazság ez: ameddig bármire vágyakoztok, legyen az Isten, vagy akár az örökkévalóság, addig nem vagytok igazán szegények...
A kezdetek kezdetén nem volt Istenem, magam voltam önmagam ősoka. Semmit sem akartam, semmi után sem sóvárogtam, puszta lét voltam, a magam valójának ismerője. Önmagamat akartam, ezenkívül semmi mást; amit akartam, az voltam, és ami voltam, azt akartam, és ott szabad voltam Istentől, szabad minden dologtól. Amidőn azonban szabad akaratomból kiáramlottam és (ezáltal) teremtett lénnyé váltam, már lett Istenem. Mert mielőtt a teremtmények lettek volna, Isten sem volt „Isten” – e volt, aki volt. És miután a teremtmények teremtett lényekké lettek, Isten azután sem vált önmagában Istenné, hanem vált Istenné a teremtményekben... Továbbá, szegény az az ember, aki semmit sem tud...
A tudásmentes szegénynek anélkül kell élnie, hogy tudná, felismerné, érezné magában Isten életét. Mert amidőn az ember Isten örök lényében élt, akkor nem lakozott benne valaki más; aki élt, az ő maga volt. Azt mondjuk tehát, legyen az ember olyan érintetlen saját tudásától, amilyen létezése előtt volt, hadd működjék benne Isten kedvére, míg ő teljesen szabad...
A mesterek azt állítják, hogy Isten lét, mégpedig értelmes lét és mindeneket ismerő. Én viszont azt állítom: Isten se nem lét, se nem értelmes lét, és nem ismerője ő emennek, vagy amannak. Ez az, hogy Isten mindenektől szabad – és éppen ezért minden, ami van, az Ő. Így, aki szellemben szegény akar lenni, annak sem Istenről, sem a teremtményről, de még önmagáról sem szabad semmit tudnia... Ily módon lehet az ember szegény –, még saját tudásáról is tudatlan.
Egy kiváló mester állítja, hogy első születésének jelentőségét messze felülmúlja az attól való elszakadás. Helyesen mondja. Amidőn Istenből kiáramlottam, minden így szólt körülöttem: „Van Isten!” Hogyan tehetne ez boldoggá, hiszen ezáltal teremtmény voltomról veszek tudomást. Ellenben az elszakadásban, szabadon mind a magam, mind Isten akaratától, szabadon a teremtés minden művétől, sőt magától Istentől is, sem kreatúra, sem Isten nem vagyok többé, hanem vagyok, aki voltam, s aki leszek örökkön örökké! Egy hatalmas lendület ekkor az angyali világ fölé emel. És ebben a lendületben olyan kincs birtokosa leszek, hogy Isten nem elégíthet ki engem semmivel, ami isteni voltát jelenti, nem, még isteni műveinek összességével sem. Mert ebben az elszakadásban eszmélek rá, hogy Isten és én egyek vagyunk. Ekkor az vagyok, aki voltam, se nem növekszem, se nem fogyatkozom, mivel én vagyok a mindenséget mozgató mozdulatlan ősok. E helyt Isten nem talál többé szállást az emberben, mert az ember ezzel a szegénységgel visszaragadja azt az önmagát, aki öröktől fogva volt, és aki örökkön-örökké megmarad. E helyt Isten és szellem egy és ugyanaz, és ez az eredeti és végső szegénység, amit az ember elérhet.
Aki e szavakat nem érti, ne is szomorítsa szívét miatta, mert ameddig valaki nem érik maga is olyanná, mint ez az igazság, meg sem értheti ezt a beszédet. Meztelen igazság ez, közvetlenül Isten szívéből fakadt.
Eckehart mester
forrás: Hamvas Béla: Silentium
