"A pszichológiai életgörbe persze nincs összhangban ezzel a természeti törvényszerűséggel. Az összhang hiánya alkalmasint már korán, a felszálló ágon elkezd megmutatkozni. Bár kezdetben biológiai tekintetben fölfelé hatolunk, pszichológiai tekintetben késlekedünk. Elmaradunk éveink mögött, őrizzük gyermekkorunkat, mintha nem tudnánk elszakadni a talajtól. Megállítjuk a mutatót, és azt képzeljük, ezzel megáll az idő. Ha bizonyos késéssel végül mégiscsak felérünk egy csúcsra, pszichológiai értelemben ott is újra megpihenünk, jóllehet észrevehetnénk, hogy a másik oldalon ismét lecsúszunk, de legalább egy késleltető visszatekintéssel belekapaszkodunk az egyszer elért magaslatba. Ahogy korábban az élettől való félelem jelentett akadályt, most a halálfélelem jelent. Bár elismerjük, hogy az élettől való félelem miatt késésbe kerültünk a felkapaszkodás idején, most épp e késés miatt még inkább szeretnénk megmaradni az elért magasságban. Nyilvánvalóvá vált ugyan, hogy az élet - legyűrve minden ellenállásunkat (melyet most ó, de nagyon sajnálunk) - végül is érvényre jutott, de e felismerésünket mellőzve mégis megpróbáljuk újra megállítani. Ilyenkor lelkünk elveszíti természetes talaját. Tudatunk levegőben lebeg, míg alatta életünk röppályája egyre gyorsabban süllyed.

Az életet a természetesség táplálja. Nélküle talajtalanokká és hajthatatlanokká válunk. Ezért fásulnak el oly sokan érett korokban, egyre csak vissza tekintenek és szívükben titkos halál­félelem­mel kapaszkodnak a múltba. Legalábbis pszichológiai értelemben kisiklanak az élet­folyamatból, és állva maradnak emlékoszlopokként, miközben még élénken visszaemlékez­nek ugyan az ifjúkorukra, de nem találnak semmiféle eleven kapcsolatot a jelennel. Az élet delétől kezdve csak az marad eleven, aki az élettel meghalni is akar. Mert hiszen az, ami az élet delének titkos órájában történik, a röppálya irányváltása: a halál születése. Az élet második felében létünk nem felemelkedés, kibontakozás, gyarapodás és túláradás, hanem a halál, mivel célja a vég. Nem akarni életünk csúcspontját ugyanaz, mint nem akarni a végét. Mindkettő élni nem akarás. Az élni nem akarás egyet jelent a meghalni nem akarással. Keletkezés és elmúlás ugyanazt a görbét alkotja.

A tudat lehetőleg nem vállalja a partnerséget ezzel a teljesen kétségtelen igazsággal. Az embe­rek általában hozzá vannak kötve a múltjukhoz, és foglyai maradnak a fiatalosság illúziójának. Öregnek lenni rendkívül népszerűtlen dolog. Úgy tűnik, nem veszik észre, hogy ha valaki nem tud megöregedni, az éppoly ostobaság, mintha nem tudná kinőni gyerekcipőit. Egy harminc­éves ember, aki még infantilis, természetesen sajnálatra méltó, de egy fiatalos hetvenévesre azt mondják: hát nem elbűvölő? Pedig mindkettő perverz, ízléstelen dolog, pszichológiai természetellenesség. Az a fiatal, aki nem küzd és nem győz, elmulasztja fiatalsága javát, az az öreg pedig, aki nem veszi tekintetbe a hegycsúcsokról a völgyekbe csordogáló patakok titkát, esztelen, valóságos szellemi múmia, nem egyéb, mint a megdermedt múlt. Kívül marad a saját életén, gépiesen ismétli önmagát, amíg egészen elcsépeltté nem válik. Micsoda kultúra az, amelyik ilyen árnyalakokra tart igényt!"

Érdekes ez a pszichológiai életgörbe, ez alapján úgy látom minden életkorban megvan a megfelelő viselkedésforma.

Gyermekkorban fontos a fejlődés, és ehhez sokszor a gyerekjátékok vezetnek.

forrás: C. G. Jung: Szellem és élet

Képzelet

"Ám a sziklaevők nemcsak táplálkoztak a hegyekből, hanem azokból állítottak is elő mindent, amire szükségük volt: bútort, kalapot, cipőt, szerszámot, sőt még kakukkos órát is. Így azután nem volt abban semmi csodálatos, hogy ennek a sziklaevőnek háta mögött olyanfajta kerékpár állt, amely mindenestül az említett anyagból készült, és amelynek két – hatalmas malomkőre emlékeztető – kereke volt. Az egész inkább egy pedállal ellátott gőzhengerhez hasonlított.

A második figura, aki a tűztől jobbra ült, kis éji manó volt. Legfeljebb kétszer akkorára nőtt, mint a lidérc, és egy felegyenesedett szurokfekete, szőrös hernyóra emlékeztetett. Beszéd közben két csöpp rózsaszín kezével hevesen gesztikulált, és onnan, ahol göndör fekete haja alatt az arca lehetett, két holdszerű, nagy kerek szem parázslott elő.
Éji manók, a legváltozatosabb alakban és nagyságban, mindenütt előfordultak Fantáziaterületén, így egyelőre nem lehetett eldönteni, hogy ez vajon közelről vagy messziről jött-e. Mindenesetre ő is úton volt, mert a háta mögött az éji manók szokásos hátasállata, egy denevér függött szárnyaiba burkolózva, összecsukott ernyőként, fejjel lefelé egy ágról.

A tűztől balra ülő harmadik alakot csak kicsit később fedezte fel a lidérc, mert olyan pici volt, hogy ilyen távolságból nehezen lehetett észrevenni. A fikarcok nemzetségébe tartozott, s fölöttébb finom testalkatú fickó volt, tarka ruhácskában, fején piros cilinderrel. A fikarcokról a lidérc szinte semmit sem tudott. Egyszer hallott csak róla, hogy ez a nép a fák ágai közé egész városokat épít, amelyekben a házacskákat lépcsők, kötélhágcsók és siklópályák kötik össze. De ezek a lények a határtalan Fantázia-birodalomnak teljesen más részében élnek,
még sokkal, sokkal messzebb innen, mint a sziklaevők. Annál bámulatosabb volt, hogy a jelen levő fikarc éppen egy csiga hátán utazott. Az állatka gazdája mögött pihent. Rózsaszínű háza tetején kis ezüstnyereg csillogott, és még a csápjaira erősített kantár és gyeplő is ezüstszálként fénylett."

A képzelőerő és a Dixit társasjáték kapcsolata

Ki ne emlékezne még A végtelen történet csodálatos világára. Főhősünk egy kisfiú, aki a számára sokszor nehezen feldolgozható valóságból a Fantázia-birodalmába menekül. Gyakran vagyunk így mi is, felnőttként is szeretjük a meséket, a szívmelengető utazásokat képzeletünk birodalmába. Jó néha, csak minden gondunkat elfeledve átlépni ezen a titkos ajtón, és szabadon engedni képzelőerőnket.

Pont erre nyújt tökéletes lehetőséget a Dixit társasjáték, amihez nem kell más, mint egy kis kreativitás, képzelőerő és asszociációs készség. A játékot legalább 3-an kell játszani, emiatt nagyon hasznosnak bizonyulhat egy-egy csapatépítés alkalmával is.

A Dixit társasjáték során mindenki kap hat darab nagyméretű kártyát, rajtuk színes festményekkel. Minden körben más játékos kezd, aki kiválaszt egy képet, és hozzá egy egy mondatot. Arra kell csupán figyelni, hogy legyen jellemző, de mégsem túl nyilvánvaló. Ez lehet egy mondat, vagy akár egy teljes mese, akár vers, vagy ének is. Határt igazán csak a képzeletünk szabhat. Ezután a többiek is kiválasztanak egyet a saját lapjaik közül, melyre illik az előző állítás. A kártyákat ezután össze kell keverni, és a mesélőn kívül mindenki szavazhat, hogy mi volt az eredeti kártya.

A Dixit társasjátékét játszhatják gyermekek, kreatív felnőttek egyaránt. Engedjük hát szabadon képzeletünket, és garantáltan jól fogunk szórakozni.

forrás: Michael Ende: A végtelen történet

"Egy pillanatra egy űrbeli kiindulópontról azt éreztem, hogy a fény sebességével tágulok, a létezés legkülsőbb határáig felfújódva, szétrobbanva, amíg én magam nem lettem az univerzum. Semmi nem maradt rajtam kívül, én lettem minden. Én voltam a Tudat, amely felfedezi önmagát, én voltam a tiszta fény, amelyet a fizikusok az anyaggal azonosítanak, és amit a költők szeretetként definiálnak. Egy voltam és minden voltam, elhomályosítva a világok mindegyikét. Abban a pillanatban az örök, a megismerhetetlen tárult fel előttem, leírhatatlan bizonyosságként."

Figyelem és tudatosság

"Egyetlen szempillantás alatt visszakerültem halandó alakomba, és a csillagok között lebegtem. Egy emberi szív formájú prizmát láttam, amely mellett minden galaxis eltörpül. A tudatosság fényét ragyogó színek, a szivárvány minden színében tündöklő szikrák kitöréseként törte meg, szétszórva azt a kozmoszba.

Saját testem is ragyogó prizmává változott, amely sokszínű fényszikrákat lövellt ki mindenfelé. Rájöttem, hogy az emberi testnek az a legmagasabb rendeltetése, hogy ennek a tiszta fénynek tiszta csatornájává legyen, hogy a fény világossága szétoszlathasson minden akadályt, csomót, ellenállást.

Éreztem, amint saját testem rendszerében megtörik a fény. Aztán tudtam, hogy a tudatosság azzal egyenlő, ahogyan az emberi lény átéli a tudat fényét.

Megértettem a figyelem jelentését - ez a tudatosság akaratlagos közvetítése. Ismét éreztem testemet - üreges testként. Ránéztem a lábaimra; meleg, ragyogó fénnyel teltek meg, s eltűntek a világosságban. Ránéztem a kezeimre - ugyanez történt. Figyelmemet egymás után testem minden egyes pontjára összpontosítottam, amíg ismét teljesen fénnyé nem váltam. Végül ráébredtem, hogy a valódi meditáció folyamata: a tudatosság kitágítása, a figyelem irányítása, a Tudat Fényének való behódolás."

Ahogy Dan Millmann is írja, a figyelem megértéséhez tudatosság és koncentráció szükséges. Rohanó világunkban gyakran hosszú út vezet el ahhoz, hogy az egyén megtanuljon figyelni. A megfelelő személyiségfejlődéshez elengedhetetlen, hogy már gyermekkorban is nagy hangsúlyt fektessünk erre. Ebben segítenek a különböző figyelem fejlesztő társasjátékok is.

forrás: Dan Millmann: A békés harcos útja

Mikor az ember természetét tanulmányozzuk, el kell választanunk magát az embert az eszközöktől, amelyeket használ, az eleven Ént ruháitól. Az Én egy, bármennyire különbözzenek is megnyilvánulási módjai, amikor az anyag különféle fajtáinak felhasználásával működik. Természetesen az is igaz, hogy a szó legteljesebb értelmében véve csak egy Én van. Amint a sugarak kiáradnak a napból, úgy a sok Én is, az emberek, a legmagasabb Énnek a sugarai csupán, és így mindegyik joggal elmondhatja: „Én ő vagyok.” Most is, mikor egyetlen sugarat vizsgálunk, elkülönültségében is nyugodtan állíthatjuk lényegbeli egységét, bár a külső formák eltakarják azt. A tudat egység, és ha fel is bontjuk részeire, ez vagy tanulmányi célokat szolgál, vagy pedig látszat, illúzió csupán és oka az, hogy felfogó képességünket nagy mértékben korlátozzák a szervek, amelyek segítségével az alsóbb világokkal érintkezik.

Az Én megnyilvánulásai: gondolatok, érzések és cselekedetek, az Én három aspektusától: a tudástól, az akarattól és a tevékenységtől külön-külön származnak ugyan, de ennek a ténynek nem szabad elhomályosítania azt a másikat, hogy ti. a lényeget nem lehet szétválasztani: az egész Én tud, az egész Én akar, az egész Én cselekszik. Ezeket a működéseket sem lehet egészen különválasztani, amikor tud, egyszersmind cselekszik és akar is; amikor akar, ugyanakkor cselekszik és tud; amikor cselekszik, tud és akar is. Csupán az történik, hogy az egyik működés előtérben van, néha olyan mértékben, hogy a többit elhomályosítja, de még a tudásnak legerősebben koncentrált megnyilvánulásában is – mely a három között leginkább elkülönül – mindig jelen van, rejtve bár, az akarás és a tevékenység, s jelenlétét gondos elemzéssel meg lehet állapítani.

Ezt a hármat „az Én három aspektusának” neveztük; könnyebb megértés végett kissé megmagyarázzuk ezt. Mikor az Én mozdulatlan, akkor a tudás aspektusa nyilvánul meg, amely bármely tárgy alakját fel tudja venni. Mikor az én koncentrálódik, s arra törekszik, hogy állapotát megváltoztassa, akkor az akarat aspektus jelentkezik. Mikor pedig az Én valamely tárgy jelenlétében erőt fejt ki, hogy a tárggyal érintkezésbe kerüljön, akkor a tevékenység aspektusa jelentkezik. Ebből látható, hogy ez a három az Énnek nem három elkülönült része, nem három külön dolog, ami egyesül, vagy összetevődik: egy oszthatatlan egész csupán, amely háromféle módon nyilvánul meg.

Az Én alapvető fogalmát puszta megnevezésén túl tisztázni nem könnyű dolog. Az Én az a tudatos, érző, mindig létező valami, ami mindnyájunkban tudja magáról, hogy létezik. Senki sem képzelheti el magát, mint nem-létezőt, senki sem állíthatja tudatosan önmagáról, hogy „nem vagyok”. Amint Bhagavan Das mondja: „Az Én az élet első, nélkülözhetetlen alapja. Váchaspatimisra szavaival: „Senki sem kételkedik: vagyok, vagy nem vagyok?” Önmagunk állítása: „vagyok” – mindent megelőz, s minden érvelésen kívül és felül áll. Bizonyítékok nem erősíthetik, cáfolatok nem gyengíthetik. Bizonyítékok és cáfolatok egyaránt a „vagyok” állításán nyugszanak, a puszta létnek elemezhetetlen érzésén, melyről semmi mást nem lehet megállapítani, mint azt, hogy növekszik, vagy csökken. „Több vagyok (mint voltam”: ez a gyönyörérzet kifejezése, „kevesebb vagyok”: ez a fájdalomé. Ha megvizsgáljuk a létnek ezt az állítását: „vagyok”, azt találjuk, hogy három módon jut kifejezésre: a.) valamely Nem-Énnek belső visszatükröződése: tudás, a gondolatok gyökere; b.) belső összpontosulás, akarat, a vágyak gyökere; c.) kiáramlás a külső dolgok világa felé: energia, a cselekedetek forrása. Tudok, vagy gondolkodom, akarok, vagy kívánok, erőt fejtek ki, vagy cselekszem: ez az oszthatatlan Énnek, a „vagyok”-nak három igenlése. Minden megnyilvánulás besorozható e három valamelyikébe, világainkban az Én csak ezen három módon nyilvánulhat meg. Mint ahogy minden szín a három alapszínből származik, úgy az Én számtalan megnyilvánulásának forrása az akarat, a cselekvés, a tudás. 

Az Én, mint akaró, mint cselekvő, az Én, mint a dolgok megismerője – az örökkévalóságban ő az Egy, de ő az időben és térben megnyilvánuló egyéniségeknek gyökere is. Az Énnek gondolati aspektusát, az Ént, mint megismerőt fogjuk most tanulmányozni.

Fizikai testen az ember két alsóbb princípiumát- régi műnyelvünkön a stula sarirát és a linga sarirát- kell értenünk, minthogy mindkettő a fizikai világban működik, fizikai anyagból áll, egy fizikai élet tartamára készült, a halál után együtt hull le az emberről és bomlik fel a fizikai világban, amikor tulajdonosuk átmegy az asztrálisba.

    A másik ok, amiért ezt a két princípiumot fizikai testünknek vagy eszközünknek minősítjük, az, hogy ameddig nem távozhatunk a fizikai világból-, vagy ahogy nevezni szoktuk, a fizikai síkról – e fizikai öltözékek egyikét vagy másikát, vagy mindkettőt használjuk; anyagánál fogva mindkettő a fizikai világba tartozik, és nem hagyhatja el azt; a bennünk működő tudat fizikai korlátjaik közé szorul és alá van vetve a tér és idő ismert törvényeinek. Bár részben különválaszthatók, ritkán válnak külön a földi élet alatt. Az ilyen különválás nem ajánlatos, és mindig betegségre vagy kiegyensúlyozatlan szervezetre vall.

   Anyaga szerint durva testet és éterikus testmást különböztethetünk meg. Az utóbbi, minden részecskéjében a látható test pompás mása, közvetítő közege minden villamos és éltető áramnak melytől a test tevékenysége függ. Ezt az éterikus testmást mostanáig linga sarirának nevezték, de több okból ajánlatos véget vetni e név ez irányú használatának. A „Linga Sharira” elnevezést időtlen idők óta más értelemben használták a hindu könyvek és elismert értelmének ez az önkényes megmásítása mind Keleten, mind Nyugaton sok zavart okozott a Keleti irodalom tanulmányozói között. Ha másért nem, hát ez okból jó volna eltekinteni helytelen használatától. Jobb továbbá, ha magyar elnevezéseink vannak az emberi szervezet alkatrészeire, amivel kiküszöböljük alapvető irodalmunkból a kezdők rémét, a szanszkrit elnevezéseket. Az éterikus testmás elnevezés is pontosan kifejezi a fizikai test finomabb részének mibenlétét és felépítését, miáltal jelentőségteljessé válik és ezért könnyen megjegyezhető, mint amilyennek minden névnek lennie kellene. „Éterikus”, mert éterből áll, „testmás”, mert a durvatest pontos mása, úgyszólván árnyéka.

    Mármost a fizikai anyagnak hét egymástól megkülönböztethető halmazállapota van, amelyek mindegyike a maga határain belül, az összetételek nagyszámú változataiban bővelkedik. Az alcsoportok a következők: szilárd, cseppfolyós, gáznemű és éterikus. Az éterikus négy egymástól annyira különböző halmazállapotból áll, mint amennyire a cseppfolyós különbözik a szilárdtól és a gázneműtől. Ez a fizikai anyag hét halmazállapota, és ennek az anyagnak bármely része ez állapotok bármelyikét felveheti, bár rendes hőmérsékleti és légnyomási viszonyok között ezeknek egyikét vagy másikát veszi föl, mint számára aránylag állandó állapotot, mint ahogy az arany rendesen szilárd, a víz rendesen folyékony, és a klór rendesen gáznemű. Az ember fizikai teste ilyen hétféle állapotban lévő anyagból áll- a durvatest: szilárd, cseppfolyós és gáznemű anyagból, az éterikus testmás pedig az éter négy alcsoportjából, amelyeket I., II., III. és IV. számú éterként ismerünk.

Az embereknek folyton az a panaszuk, amikor a magasabb teozófiai igazságokat tárjuk fel előttük, hogy azok nagyon a fellegekben járnak, és azt kérdezik: „Hol kezdjük el? Mit tegyünk, hogy magunk tanulhassunk, és magunk győződjünk meg a hallott állítások igaz voltáról? Amelyekről a teozófusok olyan folyékonyan beszélgetnek? Mit tegyünk mi, a világban élő férfiak és nők, hogy meggyőződjünk ezekről a dolgokról, ahelyett, hogy csupán bizalomból fogadjuk el őket azoktól, akik azt állítják, hogy tudnak”? A következő oldalakon megpróbálok válaszolni erre a kérdésre, hogy az igazán komoly szándékúak megismerjék a kezdetben megteendő gyakorlati lépéseket, – ami mindig úgy értendő, hogy ezek a lépések olyan emberek életmódjához kapcsolódnak, akik erkölcsi, intellektuális és szellemi téren is kiképzés alatt állnak. Bármit csinál is az ember a fizikai testével, attól még nem lesz látóvá, vagy szentté. Az is igaz azonban, hogy mivel a test használati eszközünk, bizonyos kezelésre szorul, hogy lépteinket az Ösvény felé irányíthassuk. Amíg csak a testtel foglalkozunk, sosem érjük el célunk magaslatait, ha viszont nem törődünk a testtel, akkor teljesen lehetetlen megmásznunk azokat a magaslatokat.

A testek, amelyekben az embernek élnie és dolgoznia kell, az ő eszközei, és a legelső dolog, amit meg kell szívlelnünk az, hogy a test van miérettünk, nem mi őérette. A test a mi használatunkra rendeltetett-, nem mi vagyunk a test tulajdona, hogy az használjon minket. A test eszköz, amelyet ki kell finomítani, jobbá kell tenni, gyakorolni kell, olyanná alakítani, és olyan alkatrészekből fölépíteni, amelyek az ember legmagasabb céljainak a legalkalmasabb eszközeivé teszik a fizikai világban. Támogassunk és gyakoroljunk mindent, ami ezt a célt mozdítja elő; ami ezzel ellentétben van, kerüljük. Nem számít, hogy a testnek miféle kívánságai vannak, miféle szokásokat vett föl a múltban: a test a miénk, a mi szolgánk, arra való, hogy tetszésünk szerint használjuk. Abban a pillanatban, amelyben a test a saját kezébe ragadja a gyeplőt, és irányítani akarja az embert, ahelyett, hogy ő követné az ember irányítását, abban a pillanatban felborul az élet célja, és mindenfajta haladás teljesen lehetetlenné válik.

Íme a pont, amelytől minden komoly törekvőnek ki kell indulnia. Maga a fizikai test is olyan, hogy elég könnyen szolgánkká, eszközünkké tehető. Vannak bizonyos sajátságai, amelyek segítségünkre vannak nevelésében, s vezetését és formálását aránylag könnyűvé teszik. Sajátságainak egyike az, hogy ha egyszer rászoktattuk bizonyos tevékenységre, készségesen folytatja önként is ezt a tevékenységet és éppoly boldog lesz közben, mint volt annak idején más cselekvési mód mellett. Ha valami rossz szokást vett föl, meglehetős ellenállást fog kifejteni e szokás legcsekélyebb megváltoztatása ellen is; de ha kényszerítjük, ha legyőzzük akadékoskodását, ha ráerőszakoljuk akaratunkat, rövid időn belül megismétli a ráparancsolt új szokást, és éppoly elégedetten cselekszik az új módon, mint cselekedett a régin, amelyet jónak láttunk megváltoztatni.

 Fordítsuk most figyelmünket a sűrű testre, amelyet nagyjából a fizikai test látható részének nevezhetünk, bár gáznemű alkatrészei láthatatlanok a gyakorlatlan fizikai szem számára. Ez az ember legkülső burka, legalsóbbrendű megnyilvánulása, legkorlátoltabb és legtökéletlenebb kifejeződése. 

Mirdad könyve : Harmadik fejezet

A Szent Háromság és a tökéletes egyensúly

MIRDAD: Jóllehet mindegyikőtöknek saját énje a középpontja, mégis mindannyian egyetlen én - nevezetesen Isten egyetlen énje - körül keringtek.

Isten énje, ó, szerzetesek, Isten egyetlen, örök Igéje. Ebben az Igében nyilvánult meg Isten - a Legfelsőbb Tudat. Az Ige nélkül Isten nem volna más, mint tökéletes csönd. Ezáltal al­kotta magát a Teremtő. Ezáltal veszi fel az egyetlen formátlan a formák sokféleségét, amelyeken keresztül a teremtmények újra visszatérnek a formátlanságba.

Ahhoz, hogy érezze, gondolja és kifejezze magát, Istennek csak azt kell mondania: Én. Ezért az Én az ő egyetlen szava. Ezért ez a szó az IGE. 

Amikor Isten azt mondja: Én, semmi sem maradt kimon­datlanul.

Látható és láthatatlan világok; megszületett és majdan születendő dolgok; a múló és az eljövendő idő - minden, még a legapróbb homokszemet sem kivéve, benne foglaltatik és kimondatik ebben a szóban. Ezáltal jött létre minden, ami van.

Ez az Ige tart fenn mindent.

Ha egy szónak nincs értelme, akkor az csupán visszhang az űrben.

Ha egy szónak nem örökké egy és ugyanaz az értelme, akkor az csak rákos daganat a torokban, és hólyag a nyelven.

Isten Igéje nem az űr visszhangja, nem a torok rákos daga­nata, és nem is hólyag a nyelven, csak azok számára, akikben nincs meg a belátás.

Mivel a belátás a Szent Szellem, amely az Igét életre kelti és a tudattal összeköti.

Ez az örök egyensúly mérlegének a nyelve, amelynek két tányérja az eredeti tudat és az Ige.Az eredeti tudat - az Ige - a belátás szelleme: íme, Ó, szer­zetesek, a létezés szent háromsága, a három, amely egy, az egy, amely három, az együtt-egyenlő, az együtt-kiterjedő, az együtt­örök; az önmagát kiegyensúlyozó, az önmagát megismerő, az önmagát beteljesítő, amely sohasem gyarapodik és sohasem csökken. Mindig békében van. Mindig változatlan. Ez, szerze­tesek, a tökéletes egyensúly.

Az emberek Istennek nevezik, noha túlságosan csodálatos ahhoz, hogy névvel lehessen illetni. Mindazonáltal szent ez a név és szent a nyelv, mely szentként megőrzi.

Mi hát az ember, ha nem ennek az Istennek az ivadéka?

Különbözhet-e az ember Istenétől? Nem rejtezik-e benne a tölgy a makkban? Nem rejtőzik-e Isten az emberben?Ezért az ember is szent háromság: tudat, ige, belátás. Te­remtő az ember is, mint az Istene. Az ember teremtménye az ő énje.