Az emberi agyvelőben az egész életen keresztül, a születéstől kezdve egészen az elmúlásig ,
szakadatlan és folyamatos információgyűjtés megy végbe. Az agykutatás és a kísérleti pszichológia
régebbi és újabb adatai ezt a felismerést szilárdan és sokoldalúan évről-évre, hónapról-hónapra
megerősítik. Az agykutatónak régi felismerése: az emberi agyvelő szüntelenül begyűjt és egyben
kirekeszt nagy információtömegeket, tehát folyamatosan akkumulál és szelektál. Az élő agyvelő két
alapvető információgazdagító működésének egyike sem áll le még percekre sem a vérellátással
rendelkező idegsejttömegekben. Szünet nélkül működik mind a felhalmozó (akkumulációs)
folyamatok sora, mind pedig, ezzel párhuzamosan, a kiiktató (eliminációs) jelenségek sokasága. Erről
a kettős alapműködésről kívánok néhány agyélettani és lélektani tényt és elvet érinteni.
Felhalmozás és kirekesztés: az agyban a genetikailag rögzített, hálózatokban szerveződött
idegsejttömegeknek ez a begyűjtő és egyben kiszűrő, szakadatlan, mindhalálig érvényesülő, kettős
arcú tevékenysége biztosítéka és egyben meghatározója annak az általános érvényű működésnek, amit ma divatos, köznapi nyelven „ tanulás életen át” ( az angol divat szerint: „life long learning”)
terminussal jelölünk.

Úgy vélem, ez az agyfiziológiai evidencia nem eléggé köztudott.
Hangsúlyoznom kell, hogy sok mindent ismerünk az emberi tanulás agyi hátteréről, dinamikájáról,
életkori sajátosságairól, de egy átfogó, az l a köztudat. egész jelenségsort magába ötvöző, szintetikus
tudományos elmélet megalkotása még várat magára. Lássuk röviden, miről is van szó.
Az agybiológia egyik alaptörvénye szerint az állandóan változó külvilági befolyás nyomán
olyan individuális és maradandó funkcióváltozások jönnek létre az idegsejtekben, melyek
következtében azok emléknyomok formájában képesek múltbeli információkat tárolni és azokat
szükség szerint visszaidézni. Az egyéni élet folyamán mindvégig megjelenő ezen plasztikus
jelenségeket tartja számon az agyfiziológia tanulási alaptevékenységekként. E kiinduló alapelvből
kitűnik, hogy a mai fiziológus a tanulás tényét annak eredményéből, az emberi viselkedés
megváltozásából állapítja meg, de ismérvként a megelőző tapasztalat felhalmozás, vagyis az
információtárolás szolgál. Másképp fogalmazva ez azt jelenti, hogy a tanulás lezajlásának
vizsgálatában a fő figyelmet arra fordítjuk, hogy miként jutnak be, raktározódnak és idézhetők vissza a kül- (és bel-) világi jelzések, értesülések.

A mai felfogás szerint az elemi tanulás fő formájaként mind az állatvilágban, mind az emberi
viselkedésben az asszociatív aspektus erősödött meg az evolúció évmilliói során. A legtöbb kutató
szerint ugyanis tanulás legkönnyebben akkor jön létre, ha az agyban legalább két információ bemenet működik egy időben, ekkor a két folyamat társulása, asszociációja valósul meg. Ezen uralkodó élettani nézet szerint a tanulás főképpen asszociatív, vagyis „kétcsatornás” jellegű ugyan, de az egyszerűbb, nem-asszociatív, másképpen „egycsatornás” információ felhalmozás mechanizmusa is gyakran tetten érhető. Amikor ugyanis csupán egyetlen érzékszervi pályarendszeren, mondjuk látási, vagy hallási csatornán, érkezik értesülés az agyba, a központi idegsejtállomány, bizonyos feltételek mellett, azt is rögzíteni és tárolni képes. Nincs itt mód arra, hogy eme agybiológiai tény részleteit taglaljam, csak utalok arra, hogy a kérdésre röviden a kiiktató, törlő jelenségek érintésekor lentebb még visszatérek.

Az orosz Nobel-díjas Pavlov (Pavlov, I.P. Húszévi tapasztalat a nagyagyféltekék működéséről.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1953) mutatott rá először, hogy ha csupán egyetlen agyi idegsejttömeg
kerül aktivitásba, a jelenség menthetetlenül egy ellenkező előjelű folyamatba, gátlásba csap át, ami a
kiiktatás, az elimináció bázisa. Tartósabb tárolás előfeltétele két-, vagy ennél több információ bemenet szimultán, szinkron jellegű befolyása az agyállományra. Ilyenkor a több bemeneti csatorna erősíti egymást (szaknyelven: megerősítés megy végbe). Ez persze nem jelenti azt, hogy az „egycsatornás” tanulás nem lenne jelentős mechanizmus az emberi ismeretszerzésben, főleg a korai gyermekkorban.
Többféle, jelentős bevésődési formát ir le a kísérleti lélektan, amelyben éppen ez a korlátozott
információ bevitel játszik döntő szerepet. Ilyen például a korai csecsemőkor „imprinting” (bevésés)
jelensége, vagy az egész életen át érvényesülő „habituáció” (megszokás) folyamata, avagy a
„szenzitizáció” (érzékenyítés) eseménye.

Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a fent vázolt egyszerűbb és bonyolultabb tanulási
formák, az „egycsatornás”-tól a „két- vagy többcsatornás” asszociatív tanuláson át a különböző
kognit1v okoskodásokig egymásra épült, egy időben jelenlevő és egymásra ható hierarchia részei,
ennek a komplex agyi funkciónak a részletes feltárása a közeljövő fontos célkitűzése. Nem tudhatjuk
persze, milyen távol van még tőlünk az az idő, amikor a tanulás agyi építményének egésze világossá
válik kutatóink számára, az az időpont nyilván még messzibb, amikor magukban az idegsejtek
milliárdjaiban végbemenő kémiai és elektromos jelenségek egészéről képet alkothatunk. Ezen utóbbi
molekuláris és sejt-szintű történések vonatkozásában is nagy technikai és szellemi erőfeszítéssel folyik világszerte a kutatómunka, jelenleg csak annyi látszik biztosnak, hogy az információ bemenet és
tárolás alapvető eseményei nem elsősorban a sejtek belsejének állományában, tehát nem az ún.
citoplazmában történnek, mint inkább az idegsejteket összekapcsoló érintkezési pontok, az ún.
szinapszisok területén. Ezek a sejtkapcsoló szinapszisok egyben az agyi belső rendszereit alkotó
idegsejthálózatok legérzékenyebb, minden külvilági változásra azonnal reagáló elemei is. A
pszichofiziológiai szemlélet általában az emberi emlékezet (memória) vonatkozásában két alapvető
időbeli szakaszt különít el aszerint, hogy az emlékezetben rövid , avagy hosszabb időtávra rögzült az 3
emlékezeti tartalom.

Megjelölünk rövid távú emlékezeti tartalmakat olyan esetekben, amikor másodpercekig, percekig, esetleg órákig rögzül a memóriatartalom és hosszútávú emlékezeti tartalmakat azokban az esetekben, amelyekben napokig, hetekig, hónapokig, vagy évekig őrzi meg az agyállomány a memorizálandó mozzanatokat. A legtöbb mai kutató egyetért abban, hogy a rövidtávú memória szinoptikus hátterében egy olyan jelenség áll, amely azonos, vagy legalább is hasonló az ún. poszttetanikus potenciációhoz (PTP), vagyis egy olyan szinaptikus érzékenységnövekedéshez, amely egy sűrű, szapora ingerlést (ún. tetanizációt) követ.

Itt jutunk el a tanulási jelenségnek az információgyűjtésen kívüli második fontos
eleméhez, amelyről fentebb már esett szó, nevezetesen a „túlcsorduló”, felesleges információtömeg
állandó törléséhez, kiiktatásához. Az olvasó nagyközönség, beleértve számos pedagógus kollegánkat,
nem mindig van tisztában a tudásanyag kiiktatásának, háttérbeszorításának fontosságával a tanulási
mozzanatok terén. Fentebb már említettem a törlési jelenség fiziológiai „ősforrását”, Pavlovot, aki
műveiben mindvégig aláhúzta, hogy az agyi kapcsolatteremtéssel egyenrangú fontosságú folyamat e
kapcsolatok megszakítása, gátlása. Enélkül a kettősség nélkül nincs normális tapasztalatfelhalmozó
működés. A már szintén említett francia Bergson pedig egyenesen kimondja az axiómaszerű
igazságot: „tanulni annyi, mint kirekeszteni”. A kérdés egyik legkiválóbb kortárs szakértője, a szintén
francia Changeux ( J.P. Changeux Agyunk által világosan, Typotex, Budapest, 2000) pedig
idegsejtszinten részletesen elemzi a kiiktatási folyamatot. Másokkal egy időben kimutatja, hogy az
emberben csecsemő- és kisgyermekkorban az agyban a szükséges felnőttkori szinapszisok sokszorosa
indul növekedésnek és létesít korai agyhálózatokat, ezek az agyvelő érése és növekedése folyamatában tömegesen eltűnnek, elpusztulnak, a nagyfokú redundancia a korai fejlődés velejárója. De a későbbi tanulást is állandó szinapszisszám-növekedés és –csökkenés jellemzi, az ismerethalmozás nem mehet végbe ismeretszűrés, szelekció nélkül!

Gyermekpszichológusok által jól ismert tény, hogy a korai csecsemő-és gyermekkor sok készsége,
tulajdonsága e serdülőkor időszakára eltűnik, kiiktatódik. Nemcsak a fent említett bevésődés
(imprinting) rögzítésének jelensége szűnik meg, de a kisgyermeki intellektus olyan vonásai is, mint az
egészleges (eidetikus) memória, vagy a nagysebességű szótanulás képessége, ezekre itt nem térhetek
ki. Azt a tényt viszont alá kell húznom, hogy az állandó kiiktatás, agyi szelekciós képesség folytán az
agyállomány túlterhelése gyakorlatilag lehetetlen, az agy törléssel, információszűréssel védekezik a
túlzsúfolás ellen ! A közismert intelligenciamérés (intelligencia hányados: I.Q.) egyik alappillére
éppen annak számszerű megállapítása, hogy a szóban forgó egyén mennyire képes a lényegest a
lényegtelentől, a fontosat a kevésbé fontostól elválasztani, más szóval: mennyire képes
elmeműködése szűrni, szelektálni! Fontos követelmény, hogy a mindenkori pedagógus ezt a
szelekciós, kiiktatási tulajdonságot is figyelembe vegye tanítványai teljesítményének megítélésekor. A
szelekció, egyebek mellett, az idősebb életkorok kognitív privilégiuma is. Kissé leegyszerűsítve a
kérdést azt is állíthatnánk, hogy amíg fiatalkorban a tanulás begyűjtési, akkumulációs aspektusa
dominál, addig idősebb korban a kiiktatási , eliminációs, tehát kognitív tulajdonságok kerülnek
előtérbe !

A memória az alapja mindennek

A memória szorosan kapcsolódik a mindennapi tevékenységeinkhez és elengedhetetlen alkotóeleme a tanulási folyamatnak. Ahhoz, hogy valamit képesek legyünk elsajátítani a keresztnevünktől a magyar uralkodók nevéig a memória megfelelő működésére van szükségünk. Amennyiben a memória nem működik elég hatékonyan, úgy tulajodképpen minden nap újra és újra kéne kezdenünk az életünket, újra magunkhoz venni minden forrást, elsajátítani az önálló mozgás, beszéd és kommunikációs formákat.

Forrás: Ádám György: Pszichofiziológiai szemlélet az emberi tanulásról és emlékezésről