Idősek és az Alzheimer-kór

Nagy örömmel olvastam Horváth Szilveszter és Petrovics Zsuzsa könyvét, amit
Szilveszter Alzheimer típusú, időskori gondolkodási zavar miatt nehezen kezelhetővé vált édesanyja ápolásáról írtak. Könyvük szép példája annak, hogy akik szeretettel vállalják egy ilyen beteg ellátását, akik őszintén megbeszélik a saját élményeiket ennek kapcsán, azok boldogabb és jobb emberekké válhatnak. És nem csak azért, mert „akinek nincs otthon egy Alzheimerese, nem is tudja, milyen jó neki!” Még arra is rájönnek, hogy hiányzik nekik, ha elveszítik Alzheimeres betegüket.

- részlet    -

Bevezetés a bolondok házába
Szarul vagyok.
A feleségem is szarul van.
Látszólag anyám van jól egyedül… pedig Alzheimeres.
Ő nem szenved. Csak csinálja az őrületeket.
Az Alzheimer-kór magyarul: agysorvadás. Ez van anyámnak. A feleségemmel időnként a falra mászunk.
Végtelenített érzelmi körhintán ülök. Kiborulok, begurulok, elkeseredem, aztán belenyugszom. Utána megint ugyanez, elölről. Miért végtelen ez a körforgás? Mert amikor belenyugszom valamelyik őrületbe, jön egy újabb tünet. Ez már így lesz, amíg csak anyám él.

Van, aki munkába menekül, van ki alkoholba, vagy másba a kínjai elől. Én gyakorlott és tapasztalt menekülő vagyok, de az alkoholt abbahagytam 15 éve, a szerencsejátékokat 14 éve, marad a cigi, meg az írás.
Kínomban írok.

Ha egyszer valaki olvassa, és segít neki, jó. Minden jó, ami segít nem őrjöngeni és nem szorongani, nekem, neked, bárkinek. A feleségemmel megfogadtuk még egy évvel ezelőtt, hogy megpróbáljuk túlélni
anyámat és az Alzheimerét, valamint, hogy mi nem őrülünk bele. Elég nehéz tartani a fogadalmat… hát akkor ennyit bevezetőként.

Anyám a másik szobában olvas. Három évvel ezelőtt, amikor hozzánk költöztettük, leszedtem a padlásról a lomokat, és odaadtam neki azt a kupacot, ami apám és az ő udvarlásos kori levelezéseit tartalmazta.
Most is egy ilyen levelet olvas. Oké. Századszor, mert elfelejti. Ez is oké. De úgy olvassa, hogy négyrét van hajtva a papír, ahogy a borítékban volt, és nem hajtja ki a lapot! Így nyilvánvalóan értelmetlen a levél, hiszen minden sorból csak egy fél mondat lesz olvasható. Mindegy. Reménytelen elmagyarázni, mert nem érti meg. Vagy igen,
mondjuk 5 percnyi magyarázat után, bólint, de holnap ugyanígy csinálja.

Azt mondtam a feleségemnek, lőjön le, ha Alzheimeres leszek. Azt mondta, hogy úgysem fogom elismerni, ha az vagyok… merthogy a betegség része az is, hogy nem igazán érzékelik, mert amivel észlelni lehetne, az a rész is sorvad…

Még azt is mondta asszonykám, hogy ő még úgy is fog szeretni… hm.
Szeretem én az anyámat? Nem tudom. Ez bonyolult. Mondhatnám, hogy szeretem, de a betegségét gyűlölöm. De nagyon ritkán vannak tiszta pillanatai. Ő már nincs a betegsége nélkül… ketten vannak, de összefolytak.

A halálát is kívánom, de a múltkor, mikor fejre esett, és két napig a szokottnál is bolondabb volt, kétségbe voltam esve, hogy meghal, elmegy, nem lesz többé. Egész nap simogattam, borogattam.
Őrület. Egyszerre érezni valamit, és ugyanannak az ellenkezőjét is. Utálom magam, mert a haláláról fantáziálok… utálom őt, mert belesodródom abba, hogy utáljam magamat… Utálom, hogy utálom.

A tervezhetetlen hosszúságú betegségeknél, amilyenek a szenvedélybetegségek, az elmebaj, vagy éppenséggel az Alzheimer, az is nagyon rossz, hogy hozzátartozóként nem tudod beosztani az erőforrásaidat. Nem tudod, meddig tart az őrület.
Lehet, hogy egy év, lehet, hogy tíz. Egy alkoholistától el lehet válni, ott lehet hagyni, bár ez gyakran nem történik meg. Az Alzheimer halálos ölelését nem tudod otthagyni, mert többnyire a szülőd az illető, és egyedül életképtelen, míg egy alkoholista elég jól elnavigálja magát, ha nem iszik. Magamról tudom.
Van bennem önsajnálat. Naná, hogy van! Nem szégyellem, persze nem is örülök neki. Végülis az is csak egy érzés, de nem divat felvállalni. A „miértpontén” érzés már valahogy ritkább. De olykor az is van.
Létezem, mert érzek. Hol egy cigi?

Azelőtt amolyan marhaságoknak, pontatlan hungaricumoknak tartottam az olyan furcsa kifejezéseket, mint:
Szeretve gyűlölni
Sírva vigadni
Halkan őrjöngeni, stb.
Már máshogy vagyok ezekkel a szavakkal, megértőbben viszonyulok hozzájuk.

Apám alkoholista volt… Az máshogy volt borzasztó. Az alkoholizmust valószínűleg minden kedves olvasó ismeri. Az Alzheimer nem ilyen, inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor elszáll a számítógép merevlemeze, memóriaegysége, de nem egyszerre, hanem lassan, de eközben az adatbázisban minden összekeveredik mindennel. A képek a szöveggel, a hangfájlok a levelezéssel… és egy óriási kutyulmány keletkezik. Jelenleg ez anyám.

Nem túl régen volt egy dührohamom. Ezt ritkán engedem meg magamnak, de van, amikor már nem bírom tovább, elszakad a cérna. Anyám igazi energiavámpír: provokál, provokál – talán nem is tudja -, és mindenképp elszedi az energiát.
Az energiám vagy az elfojtásra megy el, vagy ilyen alkalmakkor, mint a mai, – ami persze igazán ritka – a dühöngésre.
Van neki néhány „lemeze”, amit időről időre felrak. Átbeszéljük a dolgokat, aztán egy nap múlva megint elölről kezdjük, mert elfelejti. Ezt azért hosszú távon nehéz jól tűrni.
Az egyik ilyen sláger, hogy én elveszem a nyugdíját…

17

Anyám a járásképtelenség határán van, a számlákat már öt évvel ezelőtt összekeverte, a pénzt, pedig kényszeresen eldugja, majd nem találja meg. Egyébként semmit sem talál meg, és bármit bármikor el tud rámolni. Az asztalon a leves, a WC papír és a kötőtű megférnek egymás mellett. Persze kötni már nem tud. Már tíz éve.
Szóval a pénz… mindent én vásárolok, nem tudja, hogy hol van a bolt.

Már az előző lakóhelyén is én vásároltam be. Egyébként a pénzeket sem tudja megkülönböztetni.
Bizonyos értelemben van némi igaza anyámnak: mikor ide költözött, eladtuk az
ingatlanját – apám már rég meghalt -, és ez a pénz segített ki az akkori adósságainkból, részben még a maradékából élünk. Az a baj, hogy az én munkanélküliségem összecsúszott ezzel az anyám féle őrülettel, most ugyan „legálisan” vigyázok rá itthon, de lehet, hogy amúgy sem lenne munkahelyem. Két gyenge humán diplomám van, és negyvenkilenc évemmel mamutnak számítok a magyar munkaerőpiacon. Soha, sehonnan
nem rúgtak ki, az eljövős típus vagyok. Az utolsó munkahelyem egy hajléktalanszálló volt, ahol érdemben nem tudtunk segíteni a hajléktalanoknak, viszont egész nap adminisztrálni kellett, és még így is mindig lemaradásban voltam. Másfél évig bírtam.

Mennem kell, anyám elkezdett pakolni valamit a konyhában, ilyenkor bármi megtörténhet… össze szokta fogdozni a kajákat mosatlan kézzel, mert már csak a tapintásban bízik, de abban sem nagyon. Rögtön jövök!....

Hogyan kezeli a család az Alzheimer-kór hatásait

Bizony az Alzheimer-kór nem csak a beteg, hanem környezete számára is sok nehézséggel. Először is nem könnyű szembesülni vele, hogy az Alzheimer-kór hatására szerettünk megváltozik és korábban sosem tapasztalt nehézségekkel kell megküzdenie – amit a legtöbb beteg igen nehezen visel. Aztán minden szerető családtagban és barátban felébred a féltés, a segíteni akarás, és mivel az Alzheimer-kór tüneteivel nem könnyű együtt élni, őket is könnyen hatalmába keríti az elkeseredettség.

Forrás: Horváth Szilveszter–Petrovics Zsuzsa: Alzheimer nyavalya