A görög nevelés rendszeréhez tartoztak a híres filozófusok körül kialakult iskolák, például Platon „akadémiája” vagy az Arisztotelész körül csoportosuló ifjak. Az i. e. 5. századtól, Periklész uralkodásának idején különösen fontos volt Athénben az, hogy a polgárok valóban állampolgárok legyenek, és hozzáértéssel vegyenek részt a polisz ügyeinek intézésében. Szofista filozófusok vándoroltak városról városra, hogy (pénzért) retorikát és dialektikát tanítsanak, valamint az általános műveltség elemeit. Szókratész másfajta nevelést nyújtott tanítványainak, az önismeret fontosságát vallotta, és hitt az erény taníthatóságában. Módszere a heurisztikus módszer volt, amelynek segítségével a tanítványok maguk juthattak el az igazsághoz. Tanítványa, Platon ezt írta a „Szókratész védőbeszéde” című művében:

„... az ifjak önként csatlakoztak hozzám, azok, akiknek a legtöbb ráérő idejük van, a leggazdagabbak gyermekei; szeretik hallgatni, amint az embereket vizsgálgatom; azután ők maguk is gyakran utánoznak engem, és megkísérelnek másokat is megvizsgálni; és azután, gondolom, találnak bőségesen olyan embert, aki azt hiszi magáról, hogy tud valamit, pedig csak nagyon keveset vagy semmit sem tud.”

Platon mestere nyomdokain járva, őt meghaladva pedagógiai rendszert alkotott. Az „Állam” és a „Törvények” című munkáinak számos része szól a nevelésről. Részletesen kifejtette a nevelés céljait és meghatározta annak tartalmát. Tanítványa,Arisztotelész, szintén az erények kialakításán munkálkodott, melyek szerinte elengedhetetlenek az emberi élet célja, vagyis a boldogság megteremtéséhez. „Politika” és „Nikomakhoszi etika” című művei tartalmazzák nevelésről szóló gondolatait. Mesteréhez hasonlóan ő is vallotta, hogy a nevelésnek állami feladatnak kell lenni, és végső célja az állam boldogsága.

Az ókori Rómában (i. e. 753 – i. sz. 476) a nevelés célja szintén az volt, hogy az állampolgárok képesek legyenek az állami célok szolgálatára. Nem annyira a harmonikus ember kialakítása jellemezte a római századok nevelési törekvéseit, inkább a gyakorlatias szellem volt uralkodó. A „vir bonus” (jó ember) fogalmán azt értették, hogy a polgár férfias erényekkel rendelkezik, jó katona, bátor, erős és hazaszerető. A római nevelés I. korszakában a növekvő fiúkat az apák nevelték, a Fórum és a közélet más színterei alkották a nevelés kereteit, illetve a katonáskodás. Róma az i. e. 3. századtól kezdve jelentős hódításainak következtében világbirodalommá vált. Számottevő hatások érték a különböző meghódított népek részéről, és mindez a nevelést, az embereszmény alakulását is befolyásolta. Az egyre szaporodó iskolákban éppúgy, mint a magánnevelés vonatkozásában megfigyelhető a görög kultúra hatásának érvényesülése. Az i. e. 2. századtól kezdve a leigázott hellének kulturális értelemben maguk alá gyűrték római hódítóikat. A görög iskolaszerkezet meghonosodott az Appenini-félszigeten is, az alapiskolát itt „ludus”-nak nevezték, mely a görög „szkolé” megfelelője volt. Az írás mellett a Római birodalomban is a fiúk széles köre sajátította el az alapvető ismereteket és a latin mellett a görög nyelvet. A grammatikai és retorikai iskolák a hivatalnoki pályákra készítették elő az ifjakat, illetve az állampolgárként való közszereplésekre. A felsőoktatás fő irányai – melyek továbbélnek majd a középkori egyetemeken is – az orvostudomány és a jog voltak, és a birodalom igényeinek megfelelően az építészet. Tacitus, ifj. Plinius, Cato és mások mellett a római neveléstörténet legfontosabb forrásai Cicero és Quintilianusszónokképzésről írt művei. Ez utóbbi szerző és tanítómester „Szónoklattan” című művében a pedagógia, a nevelés szinte valamennyi fontosabb kérdését érintette a kisgyerekneveléstől a fegyelmezésig, az intézményes neveléstől az erkölcsös jellem kialakításáig. Cicero ezt írta „A szónok” című munkájában:

„A szónok ... ne csak a dialektikában legyen járatos, hanem ismerje és tanulmányozza a filozófia többi ágazatát is.”

Gyermek fejlődése és a szülőség

Sokaknak ösztönösen vérükben van a szülőség, sokaknak viszont szükségük van egy kis támogatásra. Jó, ha a nagyszülők tudnak segíteni egy kicsit a kezdeti nehézségekben. Illetve, amikor a gyermek iskolára készül, jó néhány tapasztalatot kapni a tanulás módszereiről. A nagyszülő ugyan nem képzett pedagógus, de általában van rálátása az iskolára való készülés, tanulás témájában, hiszen egyszer már ő is végigcsinálta velünk. Ne féljünk hát szüleinktől segítséget kérni!

forrás: Kéri Katalin: Neveléstörténeti vázlatok