Rumini, a magyar kisegér

Az állatmesék nem csak mosolyt csalnak a picik arcára, hanem meg is szeretteik velük szőrös barátainkat. A Rumini pedig még az állatmesék között is igazán különleges, hiszen nem csak hogy „magyar gyermek”, de még a kötelező olvasmányok közé is belekerült, ami igazi felüdülés a sokat vitatatott választék között. Erről eszembe jutott egy régi nagy kedvencem, mely még ma is mosolyt csal az arcomra, jöjjön most egy részlet a Dzsungel könyvéből!

A Dzsungel Törvénye a legrégibb törvény az egész világon. Szó van abban jóformán mindenről, ami a Dzsungel Népével megeshetik. Olyan tökéletes, amilyenné csak az idő és a szokás tehet egy törvénykönyvet. Tudjátok, hogy Maugli életének nagy részét a szioni farkascsapatban töltötte, s Balútól, a Barna Medvétől tanulta a Törvényt. Balú mondotta neki, amikor a fiú unni kezdte az örökös parancsokat, hogy a Törvény olyan, mint egy óriási Kúszónövény: mindenkit befon, senki sem menekülhet előle.
- Ha majd olyan öreg leszel, mint én, testvérkém, meglátod, hogy legalábbis egy törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik. S az nem lesz valami gyönyörűséges látvány - mondta Balú. Ez a beszéd Maugli egyik fülén bement, a másikon kijött: mert olyan gyerek, akinek egészélete evéssel meg alvással telik el, semmivel sem törődik, amíg valóban ott nem áll a szeme előtt. De aztán valamelyik esztendőben igaza lett Balúnak, s Maugli látta, hogy a Törvénynek az egész Dzsungel engedelmeskedik.

Akkor kezdődött a dolog, amikor egyszer majdnem egészen elmaradtak a téli esőzések, Ikki,a Tüskésdisznó egy bambuszbozótban összetalálkozván Mauglival, elmondta neki, hogy a vad
yamgyökerek kiszáradóban vannak. Azt pedig mindenki tudja, hogy Ikki nevetséges módon
válogatós étel dolgában, s csak azt eszi meg, ami a legjobb, legérettebb. Maugli tehát felkacagott, s azt kérdezte:
- Mi közöm nekem ehhez?
- Most még nem sok közöd van hozzá - mondta Ikki mereven, kellemetlenül rázogatva a tüskéit -, hanem később... azt majd meglátjuk. Szoktál-e még beleugrálni a mély vízbe a Méhek Sziklája alatt, testvérkém?
- Nem. Az a bolondos víz egészen kiszárad, s nekem semmi kedvem, hogy betörjem a fejemet
- mondta Maugli, aki akkoriban szentül hitte, hogy egymagának annyi esze van, mint öt dzsungellakónak együttvéve.
Elég kár, egy kis repedésen talán menne belé valami bölcsesség. - Ikki gyorsan összegömbölyödött, nehogy Maugli meg találja cibálni a bajuszát. Maugli pedig elmondta Balúnak Ikki szavait. Balú igen komoly arcot vágott, s félig-meddig magában dünnyögte:
- Ha magam volnék, most más vadászterületet keresnék, mielőtt még a többiek gondolkodóba esnek. De hát idegen helyen verekedéssel szokott végződni a vadászat, s még bántani találnák az emberkölyköt. Várjunk, s lássuk, hogyan virágzik a móva-fa.
De azon a tavaszon egyáltalán nem virágzott a móva-fa, amelyet Balú annyira szeretett. A zöldes-sárgás hamvas virágokat már születésük előtt megölte a hőség, s csak egy-két rossz illatú szirom hullott le a fáról, amikor Balú hátsó lábaira állt, és megrázta. Aztán a szörnyű forróság lépésről lépésre kúszott be a Dzsungel szívébe. Előbb sárgára aszalta, aztán barnára, végül feketére. A szakadékok martján a zöld kúszónövények halott, töredezett, összevissza görbült szálakká égtek; a rejtett tavacskák kiapadtak, és a föld keményre sült körülöttük, széleiken úgy megmaradt az utolsó kis lábnyom is, mintha acélba metszették volna; a dús nedvű élősdi növények lehulltak a fákról, amikre felkapaszkodtak, s ott haltak meg a tövükben; a kiszáradt bambusz zörgött a forró szélben, s a Dzsungel legmélyén a moha lehámlott a fák törzséről - oly csupaszon, oly forrón álltak ott, akárcsak a remegő kék görgetegkövek a folyó medrében.

A madarak meg a majmok már korán elköltöztek észak felé, mert tudták, mi következik; az őzek, a vaddisznók messzire kitörtek a lesült szántóföldekre, s akárhányszor ott pusztultak el az emberek szeme láttára, akik maguk is gyöngék voltak ahhoz, hogy megöljék őket. Csil, a keselyű ottmaradt, meghízott, mert dögben nem volt hiány, s minden este hordozta a híreket a vadaknak, akiknek nem volt már erejük, hogy új vadászterületet harcoljanak ki maguknak.
Elmondta nekik, hogy háromnapi járásnyira mindenfelé megölte a Dzsungelt a nap.

Maugli, aki sohasem ismerte az igazi éhséget, végül is állott, háromesztendős mézre fanyalodott, amit elhagyott sziklaodúkból kapart ki. Ez a méz fekete volt, mint a kökény, s poros a kiszáradt cukortól. Vadászott a fák kérge alatt mélyen elrejtőző rovarlárvákra is, s elrabolta a darazsak frissen kikelt fiókáit. Az erdő minden vadja csupa csont és bőr volt; Bagira hármat is megölhetett egy éjszaka, akkor sem lakott jól. De a víz hiánya volt a legnagyobb baj; mert a Dzsungel Népe ritkán iszik, de akkor aztán nagyot.

Rumini: kis egér-nagy kaland

A Rumini nem más, mint egy kisegér lehetetlenül izgalmas és fordulatos kalandja, mely egészen biztosan lebilincsel kicsiket és nagyokat. Rumini már önmagában is egy végtelenül szeretnivaló kisegér, vakmerősége által pedig csak még inkább belopja magát a gyermekek szívébe. A Rumini tökéletes iskolai kereteik között és estimese gyanánt is!

Forrás: Rudy Kipling - A Dzsungel könyve