Amikor a gyerekek elérik a negyedik, ötödik életévet, kialakul bennük a „mese- hallgató”viselkedés. A mesére való beállítódás a figyelmen és a merengésen túl azt is jelenti, hogy a gyerek kilép a mindennapi valóság világából, várja a rendkívülit a csodálatosat. A mese egyik alapköve mindig a „fikció”, a „csodás elem”. A mese az, ami nem igaz. („Ez csak mese”- szoktuk mondani arról, amit nem hiszünk el.) A mese azonban nem egyszerűen egy mindennapi történet csodákkal fűszerezve, hanem saját rend, egy olyan öntörvényű világ, melynek a csoda szerves, logikus részét alkotja. Ez igen fontos különbség. „A mese úgy logikus, ahogy a líra- a lehetséges és lehetetlen közti határ egyszeri megszüntetése, a különböző dolgok egyszeri azonossága által. A mese: logika. Sőt, az emberi logika egyszeri győzelme az emberek valóságos korlátozottsága fölött”- írja Varjas Endre. A négy- öt éves gyerekek szívesen lépnek át a rendkívüliség, a csodák földjére, könnyen közlekednek saját valóságuk és a csodavilág között. Ez a váltás tulajdonképpen azt jelenti, hogy képesek különböző tudatszintek között váltani. Az ember tudatszintje, tudatállapota folyamatosan változik. A pszichológusok „módosult tudatállapotnak” nevezik, amikor a szokásos szellemi működés olyan állapotra vált, mely a változást átélő ember számára másnak tűnik.

Ez a definíció rávilágít arra, hogy tudatunk érzékelése, megélése igen személyes, szubjektív élmény. A mesehallgatás - sőt a mesemondás is-, a „beállítódás a mesére” ilyen módosult tudatállapot, melynek lényege hogy egyszerre kétféle tudatélménnyel, beállítódással éljük át a helyzetet. Hasonló élmény, mint amikor moziban vagyunk, vagy színházi előadást nézünk. Beleéljük magunkat az előadásba, szemtanúként egy másik korban,környezetben, történetben mozgunk, ugyanakkor állandóan és megingathatatlanul jelen vagyunk saját világunkban. Egy- egy pillanatra talán megfeledkezünk róla, de nem lépünk ki belőle. Aggódunk a moziban látott szereplők sorsáért, együtt örülünk, bánkódunk velük, részt veszünk az életükben, de mindvégig tudjuk, hogy amit látunk, az fikció. Hiába éljük bele
magunkat a sorsukba- akár annyira, hogy könnyeket is ejtünk értük-, mindvégig tudjuk, hogy csupán nézői, szemlélői vagyunk a történetnek, nem változtathatunk azon, nem rohanhatunk fel a színpadra, hogy megmentsük a bajba jutott szereplőt. Ilyen „szimultán kettős tudattal” hallgatja a gyerek a mesét. A gyerek tudja, hogy az otthoni seprű nem repül, a család kedvence, Bodri kutya nem fog megszólalni, sőt a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola beiskolázási értesítője sem repül be az ablakon; mégis képes átélni a rettegést, hogy a seprűn repülő boszi utoléri a főhőst, kétségbeesetten várja, hogy mit fog mesélni a beszélő kutya, és örül, hogy Harry Pottert felvették a varázslóiskolába. A kettős tudat önmagában is vonzó, izgalmas állapot, örömforrás: egyszerre feszültségteremtő és a
feszültséget levezető. A kettős tudat a nagycsoportos óvodásokra jellemző igazán. Képesek beleélni magukat a történésbe, anélkül, hogy önmagukat a főhőssel összetévesztenék.

Gyermekkorára emlékezve Tolkien így ír: „Az ilyen világok után mindennél jobban vágyakoztam… A sárkány félreérthetetlenül magán viselte a made in tündérország védjegyét. Bárhol élt is, másfajta világ volt… Mélységesen élt bennem a vágy a sárkányok után. De  persze én, törékeny testű kisgyermek nem azt kívántam, hogy fizikailag is a közelemben legyen, hogy behatoljon az én viszonylag biztonságos világomba.”. A kisebb gyerekek gondolatvilágában az illúziónak még nagyobb hatalma van, a gyerekek önmagukról és a világról való tudása labilisabb, a valóság szabályozó, ellenőrző szerepe kisebb. Az ő gondolkodásuk még nem képes határt szabni a csodák terjedésének, az illúzió a
valóságba is betolakodik. Nem lehetetlen, hogy a seprűs banya berepül a hetedikre, a kutya előbb- utóbb majd csak megszólal, a családi perpatvarokat pedig úgyis ott lehet majd hagyni, ha megjön a roxfordi behívó. Ezekért a fantáziákért természetesen nem elsősorban a mesék a felelősek, a mesealakok, mesecselekmények csupán táptalajt kínálnak a más forrásokból származó szorongások elvezetésére. „A mesehallgató gyerek számára ugyanis a mese nem ott ér véget, ahol a mesemondó,- olvasó felnőtt befejezi a történetet. A gyermek képzeletben újra meg újra átéli a mesét, gondolatban szövögeti a hallottakat, „alkalmazza”, a világra vetíti. A mese segít neki megértenie önmagát, helyzetét, kicsi voltát, csökkenteni, derűvel oldani szorongását, megismertet vele fontos érzelmeket, eseményeket.” (Mirnics Zsuzsa)

A mese- beállítottság 8-9 éves korig tart. Ettől a kortól olyan erős a valóságra való irányulás,hogy a képzelet inkább a hitelesnek, valóságosnak vélt anyaggal dolgozik. Ebben a korban a gyerekek már nem táltos paripával vagy csodaszőnyeggel, hanem űrhajóval akarnak repülni. A mesék helyét a kalandregények, ifjúsági regények és fantasyk veszik át. A kiskamaszok is szeretik beleképzelni magukat a főhősök szerepébe, de ezek a hősök már mások, mint a mesék főszereplői. A bátor kalandorok és kalandornők, héroszok, rettenthetetlen hadvezérek, kudarcot nem ismerő feltalálók által alakítja a gyerek felnőttkori ideálját. Ezek az alkotások egyúttal - érzelmességük, érzelgősségük miatt- a serdülőkor kezdetén jelentkező a feszültségek kanalizálását is szolgálják.

Ifjú életkor – kimeríthetetlen kíváncsiság

Hogy miért fontos, hogy már egészen a fiatal életkor kezdetén megismertessük a gyerekekkel a meséket? Minél fiatalabb egy gyermek, annál fogékonyabb a világra. Az életkor előrehaladtál sajnos veszítünk kimeríthetetlen érdeklődésünkből, bizonyos témák periféria szorul, némelyek iránt pedig teljesen passzívvá válunk. A fiatal életkor azonban alkalmas arra, hogy gyermekünket fogékonnyá tegyük a kreatív világszemléletre – ehhez pedig remek eszköz a mese!

Forrás: „Made in Tündérország”-A klasszikus és modern mesék hatásai