Az időskor boldogsága

Legtöbb ember az utolsó negyed életét is szeretné értelmesen leélni. Mert a
nyugdíjjal belép az életünkbe egy új életforma, és a régi vágyak
megvalósításának időszaka. Megfigyeltem sok ember nyugdíjba menés után a
semmittevés és a kocsma látogatásán kívül nem tesz semmit, nem érdekli
semmi. Ez a szemlélet és életmód rövid időn belül a temetőben ér véget. Az
értelmes munka az idős embert jövőtervezésre, gondolkodásra, új ismeretek
megszerzésére, sőt új barátok megismerésére serkenti és nem utolsó szempont, munkájával kiegészíti a nyugdíját. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok vittek engem egy bozótos, gazos, elhanyagolt hegyoldalhoz. Aztán az egész család kivonult terepszemlére a szép kilátás, a jó levegő, a csend meggyőzött
mindannyiunkat, hogy ez a földdarab a miénk legyen. Nevet is adtunk a frissen
szerzett birtokunknak, a keresztségbe Pampa nevet kapta.

A hegy lábánál nagy magas fű tenyészett, ami az afrikai szavannák pampa
füvére emlékeztetett. Aztán már az egész család csak úgy emlegette, hogy
megyünk a pampára. Ez a pampa aztán adott nekünk bőséges munkát, mire
minden bokrot, fát, gyökerestül kiszedtünk. Kifelé menet már az úton is
gyönyörködhet az ember a mezei virágok orgiájában, ahogy elkápráztatják a
szemet és betöltik a szívet szépségükkel. Közvetlen az út mellett vadrózsa
bokrok pompáznak rózsaszín szirmaikból rózsa illat száll.

Aztán a pipacsok piros virágja virít kis a repce sárga színe közül, vadbükköny
rózsaszíne integet a cigányzab mögül, pásztortáska apró virágja fehérlik a
szarkalábak kékjével, és e hatalmas csokor fölé magasodik a szamártövis
szürkészöld levele. Festő ecsetére való kép, hogy sokan és sokáig láthassuk ezt a természet adta gyönyörű képet. Az oldalban volt egy romos pince, amit kitakarítottunk, az előtte lévő összedőlt présházat eltalicskáztuk, máris volt egy enyhet adó hely ahova betudtunk ülni. A pincére ajtó került és máris volt a szerszámoknak zárható helye. Ezen működésünket a falu úgy értékelte, hogy nem vagyunk normálisak, hogy ilyen munkába belekezdünk. Ezt többször értésemre is adták, ki finomabban, ki nyersebben. Addig-addig járt ki az egész család, míg egyszer csak elfogyott a bozót. Józsi bácsi egy arra járó gazda őszintén összefoglalta a falu véleményét „Janikám, mikor ti ebbe belefogtatok, mindenki bolondnak nézett benneteket.

Őszintén hozzátette, még én is. De higgyétek el nekem, nemsokára irigyeitek is
lesznek. Ha valaki értelmét látja a munkának az a munka nem nehéz, az a munka
gyorsa megy. Olvasta valahol, hogy Oroszországból Szibériába száműzték az
embereket kísérlet képen kavicsot talicskáztattak velük a tengerbe, ez teljesen
értelmetlen munka volt, valamennyien beleőrültek. Józsi bácsi ilyen és ehhez
hasonló történetekkel rukkolt elő, ahányszor csak találkoztunk, talán tudatosan,
vagy tudat alatt, de segített vele. Feri a szomszédom pincéjében pedig, he kijött,
mindig áldoztunk a hegy szellemének egy- két pohár borral, hogy segítsen
minket és több erőnk legyen. Aztán vettetünk babot, krumplit, kukoricát,
dinnyét, paprikát, paradicsomot, zöldségfélét. Minden szép lett, minden bő
termést adott. Igaz, hogy rengetget dolgoztunk vele. Szerettem ezt a munkát, bár
estefelé nagyon elfáradtam, sokszor alig vonszoltam magam. Volt úgy, hogy
olyan formán voltam, mint Bicskei bácsi, aki úgy imádkozott „adj uram annyi
erőt, hogy letudjak feküdni, majd reggelre összejön annyi, hogy feltudok kelni”.

Őszre aztán összehordtunk annyi téglát, hogy az összedőlt helyére építetünk egy
kis tanyát. Ha kimentünk már nem ért bennünket a szél, az eső volt hova leülni,
ha enni akartunk. Malteroztunk, meszeltünk, és a még nemrég romok helyén egy
szép kis tanya állt. Valahonnét tűzhely is került és főztem is rajta olyan egyszerű
tanyai ételeket, paprikás krumpli, lecsó, öröm volt nézni a kis unokákat, hogy
ettek, hogy dicsérték „ Papa, te ,de finomat tudsz fűzni”. A teraszok benépesedtek szőlőtőkékkel, a karók úgy álltak mellettük sorba, mint a katonák. Pompázott minden, kezdtek már érni az első gyümölcsök a munkánk gyümölcse a fáradságunk első fizetsége. A természet fizetett,a természet tette a dolgát. Nem kell égrengető esetnek történni, hogy egy kis öröm érje az embert.

Mivel sokfélék vagyunk, így örömeink, bánataink is sokfélék, sokszor furcsák
szokatlanok és ezt ki így, ki úgy éli át. Nekem az is nagy öröm, ha egy egresbokron pár szem egres kövéren, pocakosan sütkérezett a napon. Később
akis cseresznyefán láttam egy szem pirosodó cseresznyét, ami olyan
szégyenlősen kandikált ki a levelek közül, mintha szégyellni kellene, hogy csak egy szem egyedül van. Amint üldögélnek a hűvösön, nézte a diófa mélyzöld
leveleit, hosszú szép hajtásait a libbenő szél egyszer csak elém tárja első
termését, négy szem diót. Felkelek, körül járom, nem akarok hinni a
szememnek, de a tény az tény, örömömben megsimogattam a fa derekát. Utána
jó ideig azon gondolkodom, vajon hogyan csinálta ez a kis diófa, hogy idáig
nem vettem észre. Biztosan meglepetésnek szánta az első termést, de a csalafinta
szél, mint a pletykásasszony elárulta a titkát. A szőlőtőkén is egy fürt
szégyenlősen kínálta magát, mint az eladólány, kék szemével szinte kikacsint a
levelek közül, hogy vegyen észre, már érik. Istenem mennyi kis öröm és mind az
enyém, amit nem vehet el senki. Most még a rádiót sem kapcsolom be,
függetlenítem magam az emberiségtől, csak a természet hangjait hallgatom és
élvezem a tökéletes nyugalmat. Kint ülünk a tanya előtt a feleségemmel itt
nyugalom, van, mert ez a nyugalom földje. Egy sárgarigó az öreg cseresznyefa
száraz ágán állva olyan füttykoncertet csap, hogy öröm hallani. Ettől aztán olyan
nyugalom száll rám, hogy leragadnak a szemeim. Vagy fél órát szundikáltam,
amikor egy szemtelen légy kedveskedése felébresztett. A rigó újra kezdte, vagy
talán abba sem hagyta. A langyos szél játékosan beletúrt a hajamba, mintha csak
vigasztalni akarna az ébredés után.

Feküdtünk a nyugágyban két megőszült hajú ember élveztük a természet minden
áldását, a csendet, a jó levegőt, a napfényt. Ez a nyugalom – ez a boldogság ez az öregkor öröme, de sok ilyen nap kellene még! Megsimogatom öreg párom kezét és elindulunk a hegyoldalnak, hogy megszabadítsuk a szőlőt az erőszakos gyomoktól. Az este ahogy közeleg, meg – meg ropogtatjuk fáradt csontjainkat, elnézünk a messzi tájra, mely úgy terül elénk, mit egy megfeszített hatalmas tájkép. A nap elbújik a hegy mögött, a fák árnyékukat vetik a földre, a langyos esti szél megszárítja a hátunkon a vizes inget. Összeütjük a kapáinkat, hogy hulljon le róla a föld. Az esti harangszóval lassan elballagunk egy szép, nyugodt verőfényes napot viszünk a szívünkbe haza.

Az öregedés szépsége

A legtöbb ember az öregedés legkisebb jeleire is pánikba esik és nem akar megbarátkozni a gondolattal: a kor nyomot hagy testünkön és lelkünkön. Sokak számára az öregedés olyan folyamat, melyet képtelen elfogadni és együtt élni vele, ezért, ha van rá lehetőségük, mesterséges úton küzdenek ellen, ha nem, hagyják, hogy az elmúlás lassú folyamata megkeserítse életüket. Az öregedés azonban lehet szép és méltóságteljes, ha ember képes ezt az időszakot is csak múló korszaknak tartani az életében és megtalálni benne a szépet.

Forrás: Csizmadia János novellái